Július 14, Csütörtök, hajnali 9.
Cikk-íráson, kutyasétán túl, pakolászás, bőrönd vásárlás előtt. Este 11-kor indulás, repjegyek megvannak, Jordán vízum - csekk, útlevelem sem járt le - egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy akár még össze is jöhet ez az utazás.
Úticél: Ramallah, Palesztina.
Az előzményekről: pár hónapja kis fehér boríték várt a postaládámban. Feladó: Palesztin Nagykövetség (igen, ilyen van.) Örömmel értesítettek, hogy a Palesztin Nemzeti Hatóság elnöke, Mahmoud Abbas meghívásából teljesen ingyen és bérmentve minden palesztin-magyar vegyes-házasságból született magyar gyerek részt vehet egy arab nyelvi kurzuson, palesztin területen. Szállás, repjegy, városnézés, nyelvtanfolyam, kaja - mindent ők állnak. Cél: az arab nyelv és a palesztin emberek mindennapjainak megismerése. Nem mondom, ennél a résznél kicsit megijedtem. Mindennapjai? Bombázni is fognak?
Aztán ahogy szép lassan szerveződött az út, derültek ki a részletek, a kezdeti félig vicces, félig komoly félelmek helyét átvette az egyre növekvő lelkesedés. Több találkozóra is sor került az útitársakkal, követségen, és azon kívül, és azt hiszem egy nagyon szimpatikus kis brigád fog itt összekovácsolódni. Most jöttünk csak rá, hogy mennyire jó és mennyire hiányzott, mennyire kellett már, hogy találkozzunk. Természetesen én csak a magam nevében beszélhetek, de élek a gyanúval, hogy a többiek is egyetértenek. Úgy érzem, valahol egy a sorsunk, talán nem túlzás azt mondani: összetartozunk.
Nyilván mindannyiunknak első Magyarország. Itt születtünk, ez a hazánk, ezzel a földel dobban együtt a magyar szív. De van egy második hazánk, amiről, bár apáink kiskorunkban próbáltak némi információt beleverni makacs fejeinkbe, valójában vajmi keveset tudtunk. Én legalábbis biztosan. És ez így nagyon nem volt jól. Nyilván sok történetet hallottam a palesztin emberek életéről, mindennapjairól, de szegény apu sztorijai akkor még zárt fülekre találtak. Ennek egészen egyszerű oka volt. Nem akartam elhinni, hogy ilyen van. Éltem a biztonságos, átlagos életemet magyarhonban, és hallgattam a történeteket olyan fokú emberi gonoszságról, amiről egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ilyen létezik. Pedig létezik. És azt hittem, hogy ha homokba dugom a fejem, és nem veszek tudomást a problémáról, akkor az majd megszűnik létezni. Hát ezúton üzenem annak az embertömegnek, amelyik felnőtt létére is azt a struccpolitikát folytatja, amit én gyerekként: a probléma nagyon is létezik.
Eltelt pár év, többé-kevésbé felnőttünk, és én teljes döbbenettel állok mind a mai napig a Palesztin megszállás története előtt. Egyre tisztábban látom, hogy mi folyik a világban; végtelenül kiábrándító és felháborító az egész. Azt gondolnám, hogy épeszű ember nem száll vitába a palesztin megszállás témájával, de a tapasztalat sajnos mást mutat. Akinek az alapszintű ismeretei odáig nem terjednek, hogy tudja: Palesztina egy megszállt terület, és nem a palesztinok a terroristák, ha védeni próbálják hazájukat: az előbb történelem könyvet olvasson, ne ezeket a sorokat.
Nos, ez a blog azért született, hogy összefoglaljam kinti élményeimet. Megmondom őszintén, nem vagyok egy blog-fan, sőt, néminemű ellenérzésem is van a blogírással kapcsolatban, de igazából ez a legegyszerűbb módja annak, hogy megírjam a kint tapasztaltakat.
Szeretném leszögezni, hogy én a politikától olyan távol tartom magam, amennyire ez csak napjainkban lehetséges. Zárójelben megjegyezném, hogy elég nehéz dolgom van, mint mindenkinek, aki hasonló cipőben jár. Érdekel a magyarok története, az őseim története, mert ez a hazám - fúj, a nacionalista én. Meg fogom tanulni a székely-magyar rovást (nem rovásírást, mert a rovás maga az írást jelenti), mert értitek, székely-MAGYAR rovás - a pár héttel ezelőtti igen színvonalas HVG cikkből már tudjuk, hogy ettől erősen szélsőjobb lettem. Még jó, hogy elolvastam a cikket, különben anélkül szélsőjobb lettem volna, hogy tudnék róla. Közben az is kiderült, hogy a biciklizés erősen baloldali tevékenység. Mióta ezt tudom, másra sem vágyom, csak egy rovásos biciklire - nagyon kíváncsi lennék, hogy ebből vajon mit hoznának ki a tudathasadásos nagyokosok. Arról nem is beszélve, hogy aki székely himnuszt hallgat, és esetleg a csíksomlyói boldog-asszony búcsúra vágyik - mert azok az emberek ott ezerszer közelebb állnak a magyarság fogalmához, mint itthon a 80% - na ettől már megint szélsőjobb, vagy bánom is én mi lettem. Hát erről annyit, hogy szerintem akinek Trianon nem fáj, az nem magyar.
Közben tíz óra lett, és ha sürgősen nem veszek egy bőröndöt, akkor az esti gép jó eséllyel nélkülem száll fel, azt meg annyira nem akarjuk. Próbálok tehát majd minden politikától mentesen írni, na meg egyébként sem mozgok otthonosan a témában, és kövezzetek meg: nem is akarok. Én egy dolgot akarok: az igazságot. És azt is fogom leírni. Feketén-fehéren.
