No hát, kicsit megkésve, de törve nem, jelentkezem. Ezer bocsánat, ha valaki esetleg új bejegyzések után kutatva látogatott az oldalra, de bevallom férfiasan, kint se időm, de igazából kedvem sem nagyon volt gép előtt eltölteni az értékes, soha vissza nem térő perceket. Mostantól viszont pótolok szorgosan, és eltűnésemért cserébe valószínűleg kisebb eszmefuttatásokkal és véleményezésekkel is bővítem majd a blog tartalmát.
Mint azt jó előre sejteni is lehetett, kijutásunk Palesztinába nem volt éppen egyszerűnek mondható. Elvileg mindennek gördülékenyen, fennakadás nélkül kellett volna mennie, hiszen Mahmoud Abbas elnök meghívására érkeztünk, nyilván minden iratunk rendben volt, azonban meglepő módon mégsem így történt. Kezdődött a reptéren a sztori, amikor is szervezőnket, aki a Palesztin Nagykövetség diplomatája, egész egyszerűen nem engedték fel a gépre. Csak úgy, mindenféle ok, magyarázat, indoklás nélkül. Ezt inkább nem is kommentálnám, mert ez a fajta ’bármit megtehetünk és meg is tesszük’, céltalan, ok nélküli erőfitogtatás az, amitől a legbéketűrőbb ember is robbanni tudna. De erre majd lesz még egy sokkal, sokkal szebb példa.
A reptérre kis késéssel érkeztünk, és izgatottan kerestük az ismerős, félig ismerős, de többnyire csak képekről ismerős arcokat. Nem kellett sokat keresgélni őket. Félvér fiúk és lányok mindenhol, nyüzsgés, pörgés, káosz, adrenalin-szint az egekben, mindenki rohangál, nevetgél, szervezkedik, térül-fordul - boldog és izgatott palmák mindenütt. Húgommal összevigyorogtunk. Ez lesz a mi világunk!
(*palma: magunknak, magunkra kreált kis jelző. jelentése: PALesztin-MAgyarok:))
A gépen sikeresen lebizniszeltem egy ablak melletti helyet (mániám), ami nem is volt olyan nehéz, lévén, hogy a gép palmákkal volt tele, mindenki össze-vissza ült, és ment az ismerkedés ezerrel - ebből azért néha én kicsit kiszakadtam, mert nekem minden repülés felér egy misztikus élménnyel. Az egész szimbolikus föld felé emelkedés, elszakadás mindentől, ami odalent van, nekem ez valamiért nagyon a szívem csücske, így most sem tudtam csak „kifelé” figyelni, befelé annál inkább.
A gép időben, és egy darabban landolt helyi idő szerint hajnal fél négykor Ammanban, Jordániában. Megkaptuk a csomagjainkat, felpakoltak minket egy buszra és azzal a lendülettel vittek is minket reggelizni. Napfelkelte a buszról, kattogó fényképezők, izgatott palmák – teljesen megfeledkeztünk arról, hogy nekünk most tulajdonképpen álmosnak kéne lennünk.
Az első sokk akkor ért, mikor a buszról leszállva szép kényelmes rágyújtottam volna első Jordán területen elszívott cigarettámra – kedvesen közölték velem, hogy persze, rágyújthatok, de ne lepődjek meg, ha néhányan előszeretettel titulálnak majd utcalánynak és dobálnak meg ezzel azzal – attól függően, hogy éppen mi akad kezük ügyébe. Szerintem ember nem dobott el még olyan gyorsan égő cigit, mint én.
Innentől kezdve a dohányzás állandó megoldandó feladattá nőtte ki magát, mindenhol faggattunk mindenkit, hogy itt épp szabad-e, nem szabad, és ha nem, akkor hol de. Az alaphelyzet az volt, hogy nők utcán nem, kávézókban, éttermekben esetleg de. Persze nem mi voltunk az egyetlenek, akik nő létükre eme káros, ámde annál kellemesebb szenvedélynek hódoltunk, így a helybéli hölgyeknek külön köszönet, amiért előzékenyen beinvitáltak minket a WC-nek álcázott „illegális női dohányzóhelységeikbe”. (Mivel a dohányzás számunkra ott tiltott gyümölcs volt, nyilván külön pikantériája lett a dolgonak, és kéjes élvezettel szívtunk el minden szál cigit – legalábbis én biztosan. Persze az is egyenesen következett ezekből, hogy ahol rágyújthattunk, ott annyi cigit szívtunk el, amennyit nem szégyelltünk - és hát nem voltunk egy szégyellős brigád – vagy amennyitől nem fulladtunk, mert hát ugye ki tudja, mikor gyújthatunk rá legközelebb. Természetesen palma fiaink együttérzésére is számíthattunk, akik még nem dohányzó létükre is úton-útfélen rágyújtottak mellettünk, hogy aztán fülig érő mosollyal vigyorogjanak elnyomott nőnemű honfitársaikra.)
Megérkeztünk tehát az első helyszínre, ahol kiadós reggelivel és óriás vendégszeretettel vártak minket. Eddigre már megtudtuk azt is, hogy az izraeli határ csak reggel 9 körül nyit, tehát 10-11-nél előbb esélytelen, hogy ágyba kerüljünk. Akkor még nem tudtuk, hogy abból este 11 lesz...
Megkajáltunk, buszra fel, jordán határ - 5 perc, izraeli határ: buszról le – na innen cseppet lelassultak a dolgok. Elvileg minden csekk és szőrszálhasogatás nélkül át kellett volna, hogy engedjenek, hiszen írásban tájékoztatva lettek érkezésünkről, listát kaptak a neveinkkel, stb. Hogy, hogy nem, senki nem hallott rólunk, lista sehol, így szépen le a buszról, csomagot ide, csomagot oda, be a kilométeres sorba, még szerencse, hogy nem volt fülledt meleg, csak negyvenöt fok – árnyékban.
Nagy sokára átverekedtük magunkat az első két sorbanállós sztorin, ahol kb annak is örültem, hogy állva tudtam maradni. Valahogy én keveredtem a csoport elejére, így abban a szerencsében volt részem, hogy elsők között vittek egy külön helységbe, és kezdődött a kihallgatás. (Zárójelben megjegyzem, hogy ezzel csak a mi csoportunkat tisztelték meg, de azt nagyon.) Fél órán keresztül kérdezgettek, a fizetésemtől kezdve, nagyapám születési helyéig mindent. Ha véletlen nem tudtam valamire a választ, gond egy szál se – ők ugyanis mindenre tudták. Ha hazudtál, azt is tudták. Nem volt semmi rejtegetnivalóm, se nekem, se a többieknek, így fülig érő mosollyal, kicsit az egyszerű lány szerepét játszva válaszolgattam előzékenyen minden kérdésükre.
Első checkpointon szép lassan áttereltek mindenkit, és kezdetét vette a teljesen értelmetlen erőfitogtatás. Minden iratunk rendben volt, a szervezőnk helyett szervezőnkké lett társunknál minden irat, minden levél, minden dokumentum katonás rendben ott sorakozott, ennek ellenére szépen leültettek minket a határon, hogy várjunk. Konkrétan hét órán keresztül ültük, és vártunk. Az, hogy minden ok nélkül ezt tehetik, az egy dolog. Az, hogy mindeközben gúnyos mosollyal az arcukon járkálnak mellettünk, teljesen nyíltan néznek ránk, beszélnek rólunk és röhögnek (!) rajtunk, az meg szerintem a pofátlanság netovábbja.
Egy ideig, jó ideig nagyon türelmesek voltunk. Nyilvánvaló cél volt, hogy kiakasszanak bennünket, így ez volt az, amit nem kaptak meg tőlünk. Öt óra után az izraeli határon, 30 órája ébren úgy gondoltuk páran, hogy legfőbb ideje rágyújtani. Mosolyogva közölte egy kellemesen nagydarab, hasonló orr méretekkel rendelkező néni, hogy visszafele nem mehetünk, hogy is mehetnénk, előre meg annál inkább nem, szóval maradjunk szépen a seggünkön. Nem mondhatni, hogy ez a válasz jót tett az egyébként is egyre kimerültebb és ingerültebb csoportnak, de hát nem is ez volt a céljuk. Egy újabb fél óra elteltével egyik palma lányzóval felkerekedtünk, és úgy döntöttünk, hogy ha ők így, hát mi is így. Odabattyogtunk egy hímnemű határőrhöz, és annyit kérdeztünk tőle: HOL gyújthatunk rá MOST? Szerintem látta rajtunk, hogy vagy kienged, vagy ott helyben gyújtunk rá, így hívott erősítést, és egy szééép, nagydarab izraeli katona akkora géppisztollyal kísért ki minket cigizni, hogy nagyobb volt, mint mi ketten összesen. Érthető végülis, két 160 centis, 50 kilós lány, egy-egy szál cigivel a kezében nyilvánvalóan nagy veszélyt jelent a közbiztonságra.
Elszívtuk a 60 fokban a ciginket, közben a csoport többi része is megoldotta a problémát, így kicsit nyugodtabban várakoztunk tovább. Lassan előkerült egy gitár, a palmák ismerkedtek, kicsit még énekeltünk is – asszem átestünk a holtponton. Persze így nem volt értelme az egésznek, hiszen nem pattogtunk, nem lázongtunk, így cirka hét óra teljesen értelmetlen várakozás után mosolyogva átengedtek minket. Nagyon mást nem tudtak csinálni. Mi mondjuk nagyon szerettünk volna, de visszafogtunk magunkat és csak kedvesen visszamosolyogtunk.
Innentől már ment minden normál kerékvágásba. Palesztin határon étellel, itallal vártak minket, és azzal a vendégszeretettel, amit utána egész kintlétünk alatt kaptunk, mindig, mindenkitől. Sablonnak hangzik, de itt mindenki tényleg úgy fogadott minket, mintha családtag lennénk – ez csak nálunk magyaroknál olyan nagyon furcsa – ott teljesen természetes.
Nemsokára megérkeztünk Ramallahba, a teljesen fullos szállodánkba, ahol szépen berendezkedtünk, majd este még egy gyors, buszos városnézésre vittek minket. Nem mondom, hogy sok mindenre emlékszem belőle – ekkor cirka 36-40 órája voltam, voltunk ébren. Azt hiszem a buszút alatt többet pihentettem a szemem, mint én azt szerettem volna.
Az izraeli határon történtekhez nem nagyon tudok mit hozzáfűzni. Nem csalódtam. A teljesen ok, és mindenféle magyarázat nélküli feltartóztatásunk szerintem minősíthetetlen. Szomorú, hogy megtehetik ezt (és sajnos még sokkal sokkal többet is), és meg is teszik. És még csak meg sem próbálták titkolni, mennyire élvezik a helyzetet. Mondjuk ha tudták volna, hogy engem ez vajmi kevéssé dühít, annál inkább sajnálom őket az ilyen módon kompenzált kisebbségi komplexusaik miatt – valószínűleg lehervadt volna arcukról a gúnyos mosoly.
Ez volt tehát kalandos kijutásunk története. (És mindezt úgy, hogy mindannyian magyar állampolgárok vagyunk, és csak félig palesztinok. Ezek után el lehet képzelni, hogy milyen kitüntetett bánásmódban részesülnek ott a palesztinok...)
Innentől kezdetét vette életem egyik legmeghatározóbb élménye, amelyért nem tudok elég hálás lenni a szervezőknek. Szépen összefoglalva próbálok majd rendszeresen jelentkezni írásokkal, addig is szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, akinek bármilyen kis szerepe is volt abban, hogy ez az utazás létrejöhessen. Elsősorban Mahmud Abbas úrnak, aki mondjuk valószínűleg nem nagyon fogja eme sorokat olvasni, Eliannak és az összes magyar és palesztin szervezőnek, akik mindent megtettek, hogy az utazásunk a lehető legjobban sikerüljön, Mírának, ugyanezekért, meg mert elviselte a hülyeségeinket:) és az összes palmának, akiket minden túlzás nélkül sikerült annyira megszeretnem, mintha testvéreim lennének. Love you all <3
